Általánosan elmondható, hogy azt a lovat, amelyiket nap mint nap lovagolunk vagy fogatolunk, azt nap mint nap illik ápolni is. Pontosabban nem csak illik, de szükségszerű is, hiszen a munkában a ló megizzad, és a szerszám alatt, legyen az nyereg vagy hám, a szőr letapadva, összeragadva szárad meg, itt ugyanis a munka közben sokkal kevésbé szellőzik a bőr, és sokkal jobban izzad, mint egyéb testrészeken.

Ennek következtében, ha a következő használat előtt ezeket a bőrfelületeket nem ápoljuk megfelelően, és az összetapadt, leragadt szőrre nyergelünk például, akkor szinte biztos, hogy nyeregtörés lesz a következmény, ami hetekre kivonja a lovat a "forgalomból", amellett gyógykezelni is kell.

A szalmacsutak készítése és használata egyszerű. Lehetőleg hosszú szálú alomszalmából (a törekké aprított szalma nem megfelelő erre a célra) felveszünk egy marokra valót, megsodorjuk, és ezt a sodrott nyalábot meghajlítjuk.

A szalmacsutak

Kétféle szalmacsutakot készítünk: egy lazábbat és egy keményebbet. A lazább szalmacsutakkal az izzadt, felhevült lovat tisztítjuk. A kemény szalmacsutakkal pedig a száraz, de piszkos szőrt lazítjuk fel.

A szalmacsutak használata a következő: mindkét kezünkbe veszünk egy szalmacsutakot (vagy a lazát, vagy a keményet) és a ló nyakától kezdve a törzsön, a faron át a has alatt egészen a lábvégek végéig, a patáig, ledörzsöljük.

Gazdasági lovaknál elengedhetetlen, csikóknál gyógyító céllal szükséges lehet a patkolás. A patkolás nem sablonos dolog, hanem a túlkopást megelőző vagy gyógyító célú művelet, ezért hozzáértést, anatómiai ismereteket igényel.

Patkolás előtt meg kell ítélni a lábvég állását, hibáit, az előző patkó kopását, s ezek ismeretében lehet (kell) megválasztani az alkalmazandó patafaragást, a felverendő patkóféleséget.

Nem lehet eléggé hangoztatni, hogy a szakképzett patkolókovács-szakma nem idejétmúlt és mindaddig fennmarad, amíg a lovat akár munkára, akár sportra vagy éppen hobbiból tartják.